Jézus markába szöget vertél
Dózsa húsából ebédeltél
Hitler-taktusra meneteltél
Nemet mondani sose mertél.
Jézus markába szöget vertél
Dózsa húsából ebédeltél
Hitler-taktusra meneteltél
Nemet mondani sose mertél.
A hivatalosan 2023 óta tartó Izrael-Hamasz konfliktus politikai jellegét tekintve kifejezetten terhelt a politikai haszonszerzés és az ebből fakadó narratíva agenda framingje miatt. Az arab-izraeli háborúk és konfliktusok a zsidó állam létrejötte előttre nyúlnak vissza, hiszen már a török birodalom fellépett (pl.1917 húsvétján) a zsidók ellen (igaz, palesztinok ellen is).
A jelenlegi háború a leghosszabb konfliktus az arabok és zsidók között, amióta Izrael létezik. Viszont a korábbi háborúkkal ellentétben nagyobb ellenállás volt az izraeli fél ellen a nemzetközi politikai porondon. Palesztinában népirtást hirdetett több különböző szervezet, miszerint az izraeli haderő megtagadja a humanitárius segítséget és a Hamász gerillaharcászata ellen - ahol fát vágnak, ott hullik a forgács elven - civil célpontokat is támadott. Itt a favágó metafora talán az egyik legpontosabb, mivel a palesztin lakosságban is népszerű a "Jordán folyótól a tengerig" jelmondat.
Ez alapjában véve magában hordozza az izraeli állam teljes megsemmisítését és egy palesztin államot vizionál a helyére. Ezen elképzelés kimenete felmérhetetlen, nem lehet megjósolni, hogy Izrael állampolgáraival mi történne, mennyire erősödne meg a Hamász és a régió tovább destabilizálódna-e. Izrael ugyanis előretolt előörsként pozícionálja magát, hallgatólagos meghatalmazással. A saját területeinek védelme mellett több ízben támadott iráni célpontokat. Ennek jelentősége, hogy az iráni vezetés erősen vallási alapon szerveződik és a döntések is az erőszakos értelmezésű dzsihád köré épül.
Irán szerepe azért is fontos, mert a Hamász által kezdeményezett gerilla hadviselés valójában az iráni vezetés proxy háborúja. Rendszeres rakétatámadások (melynek sikertelensége nem az indító országokon múlt, ellenben a rakéták mennyisége talán elgondolkodtató, hogy ebben az esetben beszélhetünk-e genocídium kísérletéről) Izrael ellen, Jordánia csendes hozzájárulásával, valamint a Hamász támogatása, Katar szintén hallgatólagos hozzájárulásával.
Az egész háború a közösségi médiában közvetített, de súlyosan terhelt a dezinformációs hatásoktól. Nem kizárólag a tartalmak előállítása során történik manipuláció, hanem valós felvételek keretezése és hamis kontextusba helyezése olyan gyakori esemény, mint a másodpercmutató lépése a következő index felé.
A közel-keleti hírek másik jellemzője, hogy többszörös előszűrésen mennek keresztül. Ennek oka a nyelvi és kulturális különbözet a hírfogyasztók és a hír elsődleges forrása között. Az eredeti arab vagy héber nyelvi és kultúrkörből származó információ először egy fordításon megy keresztül, angolra. A hír vagy itt vagy az első átvételnél alakításra kerül egy értelmezéssel is, majd jön egy újabb fordítás a végfelhasználó nyelvére, ha az nem az angol.
A fordítás egy kivonó jellegű tevékenység, az értelmezés pedig hozzáadó. Minden fordítás valamekkora szinten koptat az eredeti jelentéstartalomból, függően a két nyelv kifejezőképességétől és nyelvrokonságától. Az értelmezés viszont hozzáad, függetlenül az eredeti jelentéstől.
Az értelmezés és politikai haszonszerzés rávilágított, hogy az európai pártok mennyire elszakadtak korábbi ideológiáiktól és a klasszikus nagy pártok (nem vicc- vagy kalózpártok) elmozdultak a pillanatnyi haszon felé. A pillanatnyi haszon az elsőknek még szabad választás: meg tudja állapítani, hogy melyik oldalt választja. Aki lemarad az első helyről, annak már nincs más választása, mint ellenkezni a politikai ellenfelekkel. Ez a szekértábori logika vezetett oda, hogy a szélsőjobboldali pártok és követői kiállnak Izrael mellett és elítélik a Hamászt, míg a baloldali szereplők pedig felerősítik a népirtás hangjait.
Előbbi még talán igazítható a bevándorlásellenes politikával és a xenofób logikával, amely nem idegen a szélsőséges politikai mozgalmaktól. Utóbbi is lehet szolidaritás a palesztin polgárokkal, de mindkettő esetén érezhető, hogy a saját ideológiáik alapján homokszem van a gépezetben.
Természetesen nem ez az első ilyen a történelem során - gondoljunk a XIX. századi munkáspártok logikájára, ahol modern jobboldali pártok idegengyűlöletét megszégyenítve hergelték a munkásosztályt azon bevándorlók ellen, akik a honi munkások állásaira fente a fogát.
Ezen témák azt jelzik nekünk, hogy a körülöttünk lévő hírek, vélemények, politikusok, pártok régen elszakadtak azon értékektől, mely társadalmakat tudnak összekovácsolni és lefektetik azon út alapjait, amelyen az egyén egyedül és a társadalom, mint közösség is úgy tud végigmenni, hogy fejlődik és végig emberarcú tud maradni.
Szerk:
A Benjámín Netanjáhú által vezett kormány természetesen nem bűntelen, sőt, a korrupció elburjánzott a regnálása idején. De a háborús cselekmények megítélését nem befolyásolhatják Bibi korábbi cselekményei.
Nyikolaj Kardasov által megfogalmazott osztályozási rendszer a maga idejében rendkívül progresszív volt. Maga a skála az energiafogyasztást veszi alapul, mely napjainkban is kifejezetten kedvelt megközelítés azok körében, kik a kollapszológiával, azaz az összeomlások kutatásával foglalkoznak.
Mivel Kardasov maga is asztrofizikus volt, így a léptékek sem ragadtak meg a Föld által szabott keretek között, sőt, alkalmasint alkalmazható bármely égitest(ek)en lévő civilizációra, amely egy naprendszerben és egy galaxisban van jelen permanensen. Az 1. típusú fejlettségi szint egyenlő azzal az energiafelhasználással, amikor a vizsgált civilizáció az égitestén rendelkezésre álló energiát teljes mértékben hasznosítani tudja. Kardasov eredetileg a publikáció idején aktuális emberi civilizáció fogyasztását tekintette a szint tetejének. A követekző szintje, azaz a 2. típus besorolást az a civilizáció tudja elérni, mely képes felhasználni a naprendszerének központi csillaga által előállított energiát. A következő lépés ezen a skálán szintén nagy mind az embernek, mind az emberiségnek: a 3. típusba azon civilizációk tartoznak, melyek egy teljes galaxis energiája felett rendelkeznek szabadon.
A léptékek minden esetben legalább tízmilliárdokat jelentenek Wattban (10^16 W - 10^26 W - 10^36 W). Ennek a problémának a feloldásáról Carl Sagan is értekezett, a skálát tovább osztva tizedesekkel, ezzel pontosítva a módszert. A tizedesek bevezetése azt eredményezte, hogy ténylegesen skálaként értelmezzük a civilizációk osztályozását. Maga Sagan az emberi civilizáció pozícióját is mozgatta a skálán, 1 típusról 0,7-re módosította.
Az 1 típus elérésére egy 2022-es tanulmány szerint nincs sok esélye az emberi civilizációnak egészen 2371-ig. Helyénvaló lenne feltenni a kérdést, hogy egyáltalán szükségünk van-e erre és szeretnénk-e.
A technopozitivizmus válasza abszolút igenlő, sőt, irányzatoktól (radikalizmus szintjétől) függően akár gyorsításra is buzdíthatnak. A gyorsítás mögötti alapelv egyfajta előremenekülés a gazdasági, energetikai és szociális krízisek elől. Kiindulópontja a kapitalizmus alapelve: a növekedés. Mivel a bolygónk minden szempontból véges, így a növekedés egy idő után túl kell mutasson a planétán. Egy másik égitest kolonizálásával új távlatokat remélnek, az elérhető energia és élettér növekedését várják a technopozitivisták.
A modern neoliberális gazdaság is ezt az irányt jelölte ki célnak. A növekedés alfája és omegája a modern gazdaságoknak, államok, vállalkozások, sőt, akár magánszemélyek (elsősorban pénzügyi) sikere abban az egy mutatószámban nyilvánul meg, hogy sikerült-e valamilyen mutatószámban növekedni. Ez a módszer és értékelés két pontban is téved az őt körülölelő világból.
Az egyre nagyobb szeletek birtoklása az egészből lehet, hogy pillanatnyi pozitív képet fest a birtokos szempontjából, de sosem mutatja meg, hogy ezen jószágok, erőforrások egy zéró összegű játék nyereményei. Arra sem világít rá, hogy mekkora nyereménye van jelenleg a tágan értelmezett környezetnek, mely erőforrások azok, melyek nincsenek imamalomba forgatva és profitban értelmezve. Könnyen belátható, hogy kevés olyan energia- és erőforrás, valamint jószág áll rendelkezésre, amelyek végtelen vagy ahhoz konvergáló határértékkel állnak a rendelkezésünkre, anélkül, hogy elhagynánk a planétát.
A második tévedése a növekedésnek, hogy olyan dolgokat képes számszerűsíteni, amelyet valamilyen devizanemben vagy időintervallumban ki tud fejezni. A megszámlálhatatlan dolgok problematikáját is gordiuszi csomóként tudja csak megoldani, csakazértis számszerűsíti. Számszerűsíti az élményekért fizetett pénzt, számszerűsíti a hívek számát, számszerűsíti a sírhelyért megváltott földterületet.
A kollapszológiával foglalkozók ellenben nem látják olyan fényesen a jövőt, mint a neoliberális közgazdaságtan vagy a technopozitivisták. A legtöbb összeomlást kutató egyetért abban, hogy a jelenlegi növekedés-alapú civilizáció (a sebesség kérdése nem konszenzusos) előbb-utóbb fokozatosan összeroppan. A növekedés gyorsításában azt látják, hogy előbb elfogynak az erőforrásaink és az élhető területeink, mintsem új kolóniákat tudnánk alapítani. Civilizációnk összeroppanása nem egy pillanatnyi eseményként fog megtörténni, hanem egy folyamatosan lefelé ívelő pályán a felmerülő problémák száma és súlyossága növekedni fog. Ezek a problémák már ma is jelen vannak - területek elsivatagosodása, átlaghőmérséklet emelkedése, fajok eltűnése.
A fokozatosság miatt az ember lassan adaptálódik a megváltozó körülményekhez, sőt, rövidebb-hosszabb távon a technológiai fejlődés hozhat számára kényelmi megoldásokat. Légkondicionálóval nézve sokkal elviselhetőbb a forróság. De a "tüneti" kezelése ezeknek a súlyosbodó problémáknak nem fognak hosszútávon kifizetődő eredményt hozni.
A fenti két ellentétes vélemény azt tükrözi, hogy a technológiai haladás és a növekedés lassabb, átgondoltabb kell legyen, hogy az emberiség biztosíthassa maga számára az életteret és a létezéshez szükséges számszerűsíthető és nem számszerűsíthető javakat. Nem kifejezetten cél az, hogy az ember elzárja magától azon dolgokat, melyek örömet vagy kényelmet jelentenek, csupán mértéket kell benne tartania.
A fogyasztók nem feddhetetlenek a mai normák szerint, de nem született mindenki ősbűnnel. A fogyasztók kondicionálása régóta gyakorlat, nem csak a versenyszférában. A modern idők marketingnek nevezték el az iparágat, amely a fogyasztás növekedését információk átadásával és manipulációk finom csepegtetésével kívánják elérni.
A versenyszférában bevett gyakorlat már, hogy nem kifejezetten egy adott termékre fókuszál a marketing, hanem egy miliőt, életérzést kíván rendelkezésre bocsátani. Természetesen a pozitív, mosolygó környezet egy klub számára érhető csak el: a jószágot fogyasztók exkluzív ligája. A túlparton nem a jószág vár a fogyasztóra, helyette a termék maga a híd, amely egy olyan helyre vezet, ami úgy aránylik a mennyországhoz, mint a viagra a kék M&M's-hez.
Az állami szféra is megjelenik a reklám és marketing piacán - Európában sok esetben a kormányzó erők politikai hangját megafonként felerősítve. Ennek a kihirdetésnek ugyan úgy része a kék alapon fehér szöveggel üzenetet közvetítő plakát, mint a Skála Kópé. Annak is életérzés üzenete van, amit sokan csak "hurka-gyurka" dalként ismernek:
Hurka-dal
Ez a Jóska
Ez a Gyurka
Ez meg itt a véres hurka!
Jóska, Gyurka, véres hurka
Milyen jó a májas hurka!
Hú de jó, sütni való!
A hurka télen-nyáron jó!
Itt a kenyér
Itt a só
Hurkát enni csuda jó!
Egyszerre megjelenik benne a klasszikus "amit ma megettem, azt tőlem el nem veheti senki" életérzés. Teletöltött belek, elégedett emberek. Másrészről közvetve az állam így kommunikál felnőtt emberekkel: Jóska, Gyurka, véres hurka. Mindezt olyan környezetben megjelenítve, amit díszletnek megirigyelhetett volna Marco Ferreri, mikor forgatta a zseniális A nagy zabálás című klasszikusát. Az állam teletömi állampolgárai hasát, de azért érezzük, hogy az állam a felnőtt, míg Jóska, Gyurka hiába önálló, felnőtt ember, azért mégse tehet meg bármit. Hiszen amit szabad az államnak, azt mégse szabad a proli (a proli itt egyáltalán nem pejoratív!) melósnak.
A politikai üzenetek természetesen a negatív üzenetekben is bővelkednek, mert a közös gyűlöletnél nincs nagyobb egységet kovácsoló erő - Disney rajongóktól elnézést, hogy én ölöm meg a Télapót, de nem, nem a szeretet a láng az olvasztótégely felett, hanem a pusztító, őrjöngő gyűlölet.
Tán épp ez a töredezett társadalom, melyben a törésvonalak vízszintesen és függőlegesen is végigfutnak, lesz az akadálya egy kollektív tudatosságnak, mely felismeri és adaptálja azokat a tényeket, hogy rövid életű civilizációnk még rövidebb életű emberekből mennyire apró, kiszolgáltatott az elemeknek.
1. Kardashev, N. S. "Transmission of Information by Extraterrestrial Civilizations," (1964). Soviet Astronomy, 8, 217.
2. Sagan, Carl (1973-07-01). "On the detectivity of advanced galactic civilizations". Icarus. 19 (3): 350–352.
3. Jonathan H. Jiang et al. (2022) "Avoiding the Great Filter: Predicting the Timeline for Humanity to Reach Kardashev Type I Civilization". Galaxies, 10(3), 68.
Az önmérséklet közvetlenül áthatja az egészet, és teljes összhangban alakítja a leggyöngébbeket éppúgy, mint a legerősebbeket vagy középszerűeket, ha akarod, gondolkozásukban, ha akarod, erejükben, vagy épp vagyonukban, vagy más effélében. Tehát méltán tekintjük ezt az egyetértést önmérsékletnek, vagyis a rosszabb és kiválóbb természetűek összehangolásának arra nézve, hogy melyik rész uralkodjék az államban és az egyes emberben.1
Az önmérséklet már az ókorban is a legméltatottabb erények közé tartozott, ahogy ez kitűnik már Platón Az állam című művéből. Ennek az erénynek a egy racionális mennyiségű gondolatot és tettet át kell hatnia, különben nem lesz foganatja. Egyszeri tettekből vagy gondolatoktól nem fog semmiféle változás vagy magasabb érték keletkezni.
Alkalmazása nem lehet sem nagyvonalú, sem túlzó. Nagyvonalúsága eredménytelenséget okoz, valójában hamis működése hamis végkifejletben mutatkozik meg. Oly könnyelmű, valójában sem komfortot, sem szemléltetet nem módosít meg. Az olyan ember, aki cseppet emel ki a tengerből, nem tanúsít igaz önmérsékletet, nem igazságos. Az önmérséklet gyakorlása során tartózkodni kell a hamis önmérséklettől, a kicsinyes módosításoktól, amiket csak önigazolásra felvett hamis pózban végeznek.
Túlzása a remeteség, az aszkéta életmód. Félreértés lenne azt gondolni, hogy az önmérséklet teljes dematerializmust, vágynélküliséget jelent. Nem kell húsába nyomnia a gombostűt mindenkinek, kifejezetten ellenjavallott. Némely esetben kell az önzés, kell a nagyvonalúság, mindenféle hamis önigazolás vagy túlzás nélkül. Ahogy a távfutók sem sétálhatnak, egyben nem is hajthatják ki magukat az első kilométereken, harmóniára van igény a szükségletek és a környezet között. Ha bármelyiket is kizsigereljük, nem mondhatjuk azt, hogy jól cselekszünk.
A modern társadalomban, éppúgy mint korábbi időkben is, ügyelni, őrködni kell a szükséglet felett. Fel kell tenni mindennel kapcsolatban a kérdést, hogy valóban szükség van rá? Mire fogom használni? Hogyan épül be az életembe? Sajnálatos módon a fogyasztói társadalom nem foglalkozik, csak az első kérdéssel. Az első kérdésre akkor igen választ akar mindenkibe beleprojektálni, hogy az eltakarja a második és harmadik kérdést. A fogyasztáson keresztül egy életérzést kívánnak eladni. Ez az életérzés azonban hamis, sosem létezett. A reklámarcok csak üres bábok a színházban, tévedés lenne azt hinni, hogy valóban igénylik az adott fogyasztási jószágot. A bábok szerepe valójában egy életérzés bemutatása, melyet csak a fogyasztás útján lehet elérni. Ezzel valójában annak a hamis felismerésnek rakják ki a sárga köves útját, hogy az embernek szüksége van rá.
A szükség valójában kifejtett és észlelt érzés, de a hazugságból épített szükségnek el kell buknia abban a gondolatkísérletben, melyben a célzott kínálat már a birtokunkban van. Amennyiben ebben a kísérletben bizonytalanságok vannak, akkor az kristálygömbként vetíti előre a csalódás élményét. Azon csalódás élményét, amely a vétel után bármikor jelentkezhet - akár azonnal, akár napokkal, hetekkel később, mikor az elfogyaszott javak görbe tükröt tartanak a fogyasztónak és az ő mű szükségének. Minél többször kell rátekintenünk, annál nyomorúságosabb az érzet. Ennek elfojtása tárgyak esetén a szekrény mélyére száműzetés, mely jelenség maga az szükségtelenség, a feleslegesség, melyek a szükség antikrisztusai.
Tudatos, absztrakciókban is gondolkodni képes emberekként felelősségünk és kötelességünk úgy gondolkodni, hogy önsanyargatás nélkül tudjunk mértékletesen élni. Csak akkor kell szélsőértékeket használni, ha az valóban indokolt, ezek eltúlzása is a szélsőértékek eltorzulását jelenti. Túlzott használatuk azt okozza, hogy legközelebb nem lesz kielégítő, nem lesz elég - több kell. Nem kell mindig növekedni és többet halmozni. Ámbátor ez nem a "merjünk kicsik lenni" újracsépelt változata. Fejlődni kell, nem növekedni - a kettő nem kell, hogy egy úton járjon. A morális, kulturális, technológiai fejlődés nem szükségszerűen halad a kapitalista növekedés útján, hanem kényszerhelyzetben van. A növekedés fütyül, a fejlődés bazári majomként táncol.
Konzervatív és jobboldali gondolatok sokkal hamarabb integrálták a fenntarthatóság és a környezetvédelem eszméjét önmagukba, mint ahogy azt ma gondolnánk. Ha visszagondolunk a XIX. századra, akkor világosan látjuk, hogy kifejezetten jobboldali eszmék igyekeznek ellenállni a racionalizmust magába szívó kommunista és liberális mozgalmaknak. Az egyik első ilyen romantikus nacionalista mozgalom volt a Heimatschutz[1], ami a nemzeti érzelmeket szorosan összefűzte a kultúrával, melybe a természet is beletartozik.
Az ipari forradalom mezőgazdaságra gyakorolt hatásait ellensúlyozva hirdetett ezzel programot Rudorff, aki felhívta a figyelmet a természet érintetlenségének fontosságára és a természethez kötődő népi-nemzeti értékekre (Rudorff, 1897). A nemzetépítő stratégia részeként az oktatás is szerepet kapott, mikor ifjúsági csoportokat hoztak létre (Wandervögel[2]), akik részben a természetben kaptak oktatást és nevelést. Átmeneti kommunákat hoztak létre, melyekben nem csak a környezet ismerete és védelme kapott szerepet, hanem a német kultúra is (pl. teuton hagyományok) (Solnit, 2001). Ezek a csoportok inkább konzervatív értékeket vallottak és tanítottak (nemzet, család, honvédelem) és tiltakoztak az indusztrializáció és az urbanizáció ellen. Németországban (a bismarcki egyesítést követően) ezek nem csak társadalmi, hanem politikai sikereket is elértek, pl. törvény született az erdők és folyók védelme érdekében, mivel a Német Erdő a német egységet is szimbolizálja (Lekan & Zeller, 2005), tehát nem csupán erőforrásként, hanem nemzetépítő erővel rendelkező köztulajdonként is tekintettek rá.
A romantika tehát visszamenekül a természet és az érzések nyújtotta sáncok mögé, azt bizonygatva, hogy a növények és állatok nem egyszerű gépek, amiket apró fogaskerekek mozgatnak. A Német Erdő mindig idilli képet nyújt, egyszerre titokzatos és biztonságot nyújt, melyet meg kell őrizni abban a formában, ahogy az létrejött – tökéletes ellentéte az urbanizált, indusztrializált angol és francia területeknek.
A második világháború után az zöld ideológia határterületén íródott a Der Waldgang (Az erdőjárás) című könyv, mely írásakor még csak inkább metaforaként utalt az erdőjárókra, mint passzív ellenállókra (Jünger, 1951), de ma már lehetséges, hogy nem (csak) metaforaként értelmezzük a teljes erdő-képet. Az erdőjárás eredetileg a passzív ellenállás nyújtotta védelem a diktatúra ellen, ahol az egyén kivonja magát a hatalom ellenőrzése alól. Az erdő elfedi a nagy távolságokat és széles tereket, kevesen is járják őket, így minden feltétel adott, hogy az aktuális hatalom esetleges keresése is kudarc legyen.
Ha kevéssé metaforikusan értelmezzük a fogalmat, akkor a környezet ad menedéket a technológia és a modern ipari társadalom ellen, ezért kell megőrizni az utolsó mentsvárat, Békés Márton szavaival élve a „szövetségesünket” (Békés, 2014). Sok erdős területen ritkábbak a mesterséges környezeti elemek - melyekkel nem általánosan van probléma, hanem azon eszközökkel, melyek nem szolgálják a társadalom hasznát. Az erdő segíthet fókuszálni: zavaró tényezőket, információáradatot aktívan szűr. Viszont egyben a saját szabályai szerint is játszik, melyek indokolhatják az épített környezet racionális jelenlétét (pl. menedékház, kút). Ennek viszont határt kell szabni, hogy minél autentikusabb legyen az a környezet, amely az erdőjárót magába fogadja és önmaga részévé teszi. Az erdőjárónak is tisztában kell lennie vele, hogy a puszta jelenléte is részesévé teszi őt a környezetének, méghozzá aktív szereplőként. Már az alapvető létfenntartás is a környezet szimbiózisától függ, ennek mind a terhét, mind a kiváltságát élvezi az erdőjáró.
Ugyan a Der Waldgang jóval a romantika után született, de nem mehetünk el amellett a kulturális vonatkozás mellett, hogy a mű utalás a germán mitológiában és lírában (pl. Heinrich Heine) hangsúlyos Német Erdőre. További kinematográfiai és irodalmi utalásban az erdő mintegy védett erőd, mely rejtekhely minden menekülőnek, legyen az valóságos vagy sem. Róbert Gida is egy pagonyban találta meg alternatív valóságát, Shrek egy mocsárban él az erdő közepén.
Konzervatív zöldek számára a technológiai fejlődés exponenciális gyorsulása tulajdonképpen ellene van mindennek, amit vallanak. A modern vívmányok sokszor nem kapcsolódnak semmiféle korábbi morális, erkölcsi igényhez és két lábbal tapossák a kialakult konvenciókat. A természet irányítása és kihasználása is egy ilyen konvenció, a modern társadalom lerombol és kihasznál minden földterületet, ha az éppen érdekében áll. A természet tisztelete és a környezettel való kapcsolat elvesztése az individualizmus maximális szintje, ám mielőtt azt hinnénk az emancipációs törekvések célba értek, Békés Márton rávilágít, hogy épp az ellenkezője történt. Könyvében arról beszél, hogy a Gép, azaz a modern tudomány elsősorban technológiai vívmányai egy totaliter uralomra törtek az életünk felett: nem csak beszivárogtak a mindennapjainkba, de egyenesen nélkülözhetetlenné tette magát (Békés, 2014:33). Minden eszköz, amit az ember valaha használt, annak a modern társadalomnak az útját kövezte ki, melyben most élünk, de ebben nem a tudomány a hibás, hanem a fogyasztói társadalom. A végtelenített fogyasztás, a tervezett elavulás, az új egyenlő jobb doktrínájának fenntartása arra ösztönözte az emberi esendőséget, hogy az elég fogalmát kitörölje a fejünkből. Azonban a rendszer nem tökéletes és épp ezen a résen szivárog vissza a természet az urbánus, iparosodott fogyasztói társadalomba. Ezen rendszerhibák (pl. Békés Márton rókája a városban) elvezethetnek egy utolsó felkeléshez (Békés, 2014), de ezek a folytonossági hiányok egyelőre kevésbé ingatták meg a struktúrát, mint ahogy ezt Békés elképzelte. Ahogy korábban említettem, több metaforája közül épp a vírus tűnik a legambivalensebbnek 2021-ben: a globalizált világ több gazdasági válság után most egy társadalmi-egészségügyi válságban is szenved, ám az oltás, mint a modern orvostudomány csúcsa, legázolhatja ezt a rendszerhibát. Sikerességében kételkedni nehéz, hiszen korábban a spanyolnátha, fekete himlő, bárányhimlő, gyermekbénulás stb. járványok ellen is oly hatékony volt, hogy szinte az elfeledett múltba révednek ezek az események.
Összességében a konzervativizmus tehát a kultúra és a hagyomány részének tekinti a környezetvédelmet, melyben az emberiség alapvető identitástudatába ülteti el a gondolatot a környezet kapcsán. Minden egyén rendelkezik saját kultúrával, amit részben a személyisége, részben a társas kapcsolatai építenek. Ha ennek (újra) részévé tudja tenni a konzervativizmus és a vékony zöld ideológia a környezet és ember viszonyát, mint egy interdependens hálózatot, akkor a vékony zöld ideológia is elérte a célját. Ehhez nem drasztikus változásra van szükség, hanem olyan oktatási és kulturális tevékenységre, mely elég hatékony ahhoz, hogy ne csak múló délibáb vagy utópia maradjon ez az elkövetkezendő generációk számára. Természetesen ebben a kérdésben is kell, hogy a lónak legyen háta, ne essünk le a másik oldalán, ahogy tették ezt korábban szélsőséges nacionalisták vagy primitivisták.
[1] Tükörfordításban a haza védelme.
[2] Tükörfordításban vándormadarak, de ahogy a magyarban is, különbséget kell tenni a Zugvögel (költöző madarak) fogalom és az eredeti fogalom között.
Irodalom:
Rudorff, E. (1897). Heimatschutz. München: Müller.
Lekan, T. & Zeller, T. (szerk.). (2005). Germany's Nature: Cultural Landscapes and Enviromental History. London: Rutgers University Press. Letöltés dátuma: 2021. március 15, forrás: https://www.jstor.org/stable/j.ctt5hj2sz
Jünger, E. (1951). Der Waldgang. Frankfurt am Main: Klostermann.
Solnit, R. (2001). Wanderlust: a history of walking. New York: Pengiun Books.
Békés, M. (2014). Az utolsó felkelés. Budapest: Századvég.